Zavarban vagyok.

A Magyar Televízió, a talán legnagyobb magyar kulturális intézmény nevében kellene elbúcsúztatnom Bálint Ágnest. Azt a Bálint Ágnest, akinek több évtizedes munkája alakította, formálta a Magyar Televíziót, és akinek halálával most „valaki útra vált belőlünk”. De egy intézmény nem tud búcsúzni, a Magyar Televízió személytelen, nincsenek érzései, gondolatai, csak főkönyvei, irattára, archívuma.

Zavarban vagyok azért is, mert életemben harmadszor állok egy ravatal előtt, és búcsúztatok valakit. Egyiküket hatvan éves korában ismertem meg, én alig húsz voltam, és életem legnagyobb élményei kapcsolódtak hozzá egy gyereknyaraltatás formájában. A másikuk - az édesanyám volt. És Bálint Ágnes, ha lehet ilyet mondani, tökéletesen illik ebbe a sorba. Pedig soha nem találkoztunk.

Zavarban vagyok, mert bár személyesen nem ismertem, életkoromnál fogva nagyon sokat köszönhetek neki. Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely az ő meséin nőtt fel, én voltam a „célközönsége”, aki a hatvanas évek elején, szombat esténként izgatottan várta a képernyő előtt, hogy felcsendüljön a Cicavízió szignálja és megjelenjen a macskafejes monoszkóp. És hadd mondjam el, hogy – miközben a Futrinka utca minden lakójára a mai napig jól emlékszem, sőt, a történet fő vonalaira is – a monoszkóp volt az, ami lenyűgözött. A macskafejes monoszkóppal Bálint Ágnes kiemelte a gyerekeket a Magyar Televízió műsorfolyamából, és önálló műsort, önálló világot teremtett nekik. Öt-hatévesen pontosan tudtam, hogy ez nekem szól, ez az enyém, hozzá tartozik az én saját, a felnőttek világától különálló univerzumomhoz. Komolyan vett – és minden gyerek szereti, ha komolyan veszik. Történetei nekem, a gyereknek szóltak, soha nem kacsintott össze a mellettem ülő szüleimmel, nekem mesélt.

Zavarban vagyok, mert azt is el kell mondanom, hogy egyszer becsapott. Az, hogy egy újság főszerkesztője egy sündisznó, hogy a titkárnője egy liba, a lakótársa pedig egy kacsa – teljesen természetes és hihető volt. Ahogy az egész Futrinka utca. Így aztán teljesen természetes volt az is, hogy ötévesen kiadtam a parancsot a szüleimnek, hogy szálljunk fel a 99-es buszra és menjünk el a Futrinka utcába. Nem részletezem a csalódás mélységét… De hamar megbocsátottam.

Bálint Ágnes jól ismerte a gyerekeket, azon kevés felnőtt közé tartozott, aki nem felejtette el a gyerekkorát. Én egy olyan gyerektáborban töltöttem a nyaraimat Bánkon, ahol az embereket két csoportra osztottuk. Voltak a rókák és voltak a medvék. Az életben minden ember medveként indul, de aztán sokan közülük „elrókulnak”, felnőtté válnak, elfelejtik, hogy milyen volt gyereknek lenni. Bálint Ágnes igazi medve lett volna köztünk.

Zavarban vagyok, mert bár soha nem találkoztunk, mégis úgy gondolok rá, mint ismerősre. Meséiből, történeteiből, könyveiből ismertem őt, és meséiből, történeteiből, könyveiből tudtam, hogy ő is ismer engem. Én személy szerint külön is hálás vagyok neki: Bálint Ágnesnek köszönhetem, hogy megtanultam olvasni. Ötéves lehettem, amikor a szüleim megvették Az elvarázsolt egérkisasszonyt, és esti meseként, az ágyam szélén ülve felolvasták Hercsula Macska, Fáni és Surranó történetét. Minden este egy fejezet. De amikor vége lett az olvasásnak, átmentek a másik szobába, és én hallottam, hogy tovább olvassák, és azt is, hogy hangosan nevetnek. Annyira felbosszantottam magam ezen, hogy dühömben - alig egy hét alatt - megtanultam olvasni…

Zavarban vagyok, mert miközben Bálint Ágnesre gondolok, nem a temetésen kötelező szomorúságot érzem. Cicamica jár a fejemben, ahogy dalol, Böbe baba, ahogy dohog, Sompolyogi Mosolyogi, amint elemeli a kolbászkerítést, Morzsa kutya, ahogy gyanakodik, Manócska, ahogy tudálékoskodik vagy Mazsola, ahogy uizik… A gyerekkorom. És Mirr-Murr, és Vizipók, és a szeleburdi család. Nagyon sokunk gyerekkora.

Köszönjük.