Fülszöveg:
"Mazsola, a tv-ből és a képeskönyvekből egyaránt jólismert kismalac váratlanul testvért kap. Éppúgy, mint a gyerekek, duzzogva és féltékenyen figyeli, hogy Manócska megosztja szeretetét közte és az új jövevény között. Azután - éppúgy, mint a gyerekek - megszereti kistestvérét, és megérti, hogy Manócska semmivel sem szereti őt kevésbé, mint akkor, amikor ő volt az egyetlenke..."
"Mintha valaki sírna - mondta Manócska tétován.
-Én is hallom - suttogta Mazsola. - Mintha az árvacsalán sírna.
Manócska azonban tudta, hogy a növények nem szoktak sírni. Ezért hát odacaplatott az árvacsalánbokorhoz, amely felől a gyenge, nyivákoló sírás hallatszott, hogy megnézze, ki sír.
A bokor alatt, egy kis mélyedésben, úgy-ahogy védve az esőtől, apró, fekete-fehér pöttyös tengerimalacka feküdt...
Tádé Mazsolára nézett. Mazsola sűrű pislogással igyekezett eszébe juttatni azt, amit előre megbeszéltek. Csodák csodája, sikerült is.
- Tádé ötlete volt - szólalt meg a kis tengerimalac szelíden.
Manócska értetlenül nézett rá.
- A tiéd? De hogyan jutott ilyesmi az eszedbe?
- Sehogyan - felelte Tádé, kis fekete gombszemét Manócskára függesztve. - Mazsola mondta..."
(...) "Éjszakára az ökörfarkkóró virágai összecsukódnak - magyarázta Manócska mosolyogva. - Ha akarjátok, nézzétek meg. Öreg este van már.
- Megnézzük, Tádé? - kérdezte Mazsola.
- Nézzük - felelte Tádé.
Nagy egyetértésben lépegettek az ökörfarkkóró felé. Tádé fehér bundája világított a szürkületben. Meglehetősen sötét volt, de azért Manócska még jól látta, hogy Mazsola gyöngéden megtörli Tádé orrocskáját."
